A szabadkai tanítóképzés a levéltári iratok és jegyzetek tükrében (1871–1918)

Írta: Dévavári Zoltán Létrehozva: 2016.08.22. 11:57 Módosítva: 2016.10.21. 09:05

A szabadkai Tanítóképző története jogi értelemben 1871. május 14-ével kezdődött, amikor a Vallási és Közoktatási Minisztérium 10940-es szám alatt keltezett rendeletében hivatalosan is tájékoztatta Szabadka vezetőségét, hogy az országgyűlés határozata alapján öt tanítóképzőt fognak az akkori ország területén felállítani, mégpedig Szabadkán, Nagyváradon, Debrecenben, Aradon és Temesváron.

A minisztériumi rendelet egyben utasította a város vezetőségét, hogy a létesítendő intézményt ideiglenes jelleggel még abban az évben mindenképpen meg kell nyitni, s két éven belül pedig gondoskodni kell a megfelelő épületről, melynek költségeit a városnak kell majd viselnie. Minderről július 1-jéig kellett a városi tanácsnak döntést hoznia (IAS 3844/154. 1871).

Ilyen előzmények után Miloš Dimitrijević, Bács-Bodrog megyei tanfelügyelő Frankl Istvánt bízta meg a létesítendő Tanítóképzővel kapcsolatos teendők lebonyolítására (IAS 6456/polg-871).

A szabadkai Tanítóképző egy mára már elbontott, bérelt épületben, az egykori Gombkötő utca 83-as (a mai Petar Drapišin) szám alatt 1871. november 25-én (IAS 8365/polg-871) nyitotta meg kapuit (IAS 6009/1809.-871).

Az intézmény itt mindössze két évig működött, ugyanis 1873-ban az Oktatási Minisztérium a város javaslatára megvásárolta az akkori Kossuth utcában (a mai Korzó) lévő, eredetileg Vujics Tivadar tulajdonában lévő egyetlen háromemeletes szabadkai épületet (IAS 2705/polg 873, 3753/polg-873), s ezzel biztosított lett a hallgatók bentlakásának a megoldása is (IAS 347/polg-873, 2705/polg-873, 3753/polg-873).

Kezdetben a Tanítóképző összes hallgatóját – beleértve a helyieket is – az intézmény kollégiumában helyezték el, ahol igen szigorú rend és fegyelem volt. Az ott elszállásoltakat gyakorlatilag hermetikusan elvágták a külvilágtól, s még a legszűkebb hozzátartozóikat is csak komoly ellenőrzések után, kéthetente fogadhatták.

Hasonló vasfegyelem jellemezte a fegyelmi vétségek megtorlását is, mivel minden olyan tett, cselekedet, amely esetlegesen szembe ment az intézményi szigorral, a kollégiumból, de egyben a Tanítóképzőből való azonnali elbocsátással járt. Ezek a szabályok a létszám növekedésével idővel enyhültek, s végül a helyi hallgatók esetében eltekintettek a bentlakástól (Pálinkás: kézirat, 14).

Magának a Tanítóképzőnek a működését, annak szerkezeti és szervezési struktúráját az 1868-ban meghozott népoktatási törvény szabályozta. Az intézményt a város előterjesztésére az oktatási minisztérium által kinevezett Felügyelőbizottság – Lénárd Máté polgármester, Probojcsevics János prépost, Zomborcsevics Ferenc ügyvéd, Dimitrijevics János városi képviselő és Antunovics József tanügyi előadó mint rendes tagok, illetve Kosztolányi Ágoston városi képviselő, Obláth Leó műkereskedő és Gulu György ügyvéd mint póttagok – és az igazgató irányította (IAS 8365/polg 871).

Kezdetben ennek a testületnek a hatásköre volt a Tanítóképző szakmai életének a koordinálása, de egyben ez a szerv ellenőrizte az órákat, s végül annak tagjai látták el a hallgatók évi vizsgáztatását és osztályzását is (IAS 4472/polg 872, 7406-872/3 873). Idővel az adminisztrációs tevékenységet az oktatási minisztérium fokozatosan saját hatáskörébe rendelte, így a Felügyelőbizottság hatásköre gyakorlatilag az intézmény gazdasági ügyeinek az intézésére korlátozódott.

A Tanítóképző három tanárral – Kerner Péter, Susek Vince, Barbaro Leonardo – és egy tanárnővel – Hahn Rózsa – kezdte meg a munkáját. Első igazgatója pedig Sziklai Mária volt (Pálinkás: kézirat, 12).

Ezeknek az embereknek a szakmai képzettsége a korabeli viszonyok és az akkori társadalmi körülmények miatt igen eltérő volt. Az első pedagógusok alapvetően a kiemelkedő képességet felmutató tanítókból kerültek ki, akik többnyire autodidakta módon fejlesztették tovább a tudásukat.

Hivatásukat ettől függetlenül szorgalommal és becsülettel végezték, s egyben arra törekedtek, hogy a külföldi tanulmányutak révén olyan releváns és hasznos tudáshoz jussanak, amit aztán hazatérésük után az oktatásban is alkalmazhattak. A szabadkai tanárok közül többen is ezt az utat járták be; Kerner Péter és Sziklai Mária bizonyíthatóan részt vett németországi továbbképzéseken.

A tanári kar ilyen összetétele a nyolcvanas évek végén változott meg, amikor kezdtek beérni a Tanítóképző munkájának és képzésének az eredményei. Ekkortól itt is, de a város számos más iskolájában is, képzett tanítók dolgoztak, akik az elkövetkező időszakban egyben fontos szerepet játszottak a város oktatásügyében is.

A Tanítóképzőbe a népiskolai törvény értelmében az alapfokú – népiskolai képzettséggel rendelkező, orvosi igazolást bemutató, 14. életévüket betöltött lányok jelentkezhettek. A felvételi eljárás azonban igen szigorú volt, mert a népiskolákban oktatott tárgyak sokaságából – többek között magyar és német nyelvből, földrajzból, történelemből – kellett szóban és írásban is vizsgát tenni (Pálinkás: kézirat, 13).

A kezdeti időkben a beiratkozást azonban komolyan nehezítette az a tény, hogy Szabadkán meg az egész Bácskában kevés ilyen intézmény létezett. Mindez pedig különösen a falusi, rurális településeket érintette, ahol így minimális volt azoknak a potenciális hallgatóknak a száma, akik egyáltalán megfelelhettek a törvényi előírásoknak (Pálinkás: kézirat, 13).

Ez volt az alapvető oka annak, hogy végül az Oktatási Minisztérium engedélyezte azoknak is a felvételét, akik nem feleltek meg a törvényi előírásoknak. Így a megnyitás évében, 1871-ben 43-an jelentkeztek az intézménybe, s közülük 38-at vettek fel.

Hogy az intézmény hallgatóinak az előképzettsége valóban igen eltérő volt, azt az 1875/76-os év adatai jól mutatják. Az akkor felvételt nyert 36 hallgatóból ugyanis csak 11 járt polgári iskolába, 25-en végezték el közülük az elemit, 6 tanulónak pedig még ennél is kevesebb iskolaéve volt, sőt egy olyan hallgató is akadt, aki mindösszesen egy év elemi oktatásban részesült (Pálinkás: kézirat, 13).

Nagy eltérések voltak a hallgatók életkorában is, mivel a 14. életévüket betöltött lányok mellett házas asszonyokat is képeztek itt.

A Tanítóképzőbe járt hallgatók társadalmi struktúrája tekintetében az egész korszakra szignifikáns adatokat mutat az 1871/72-es évre beiratkozók névsora. Közülük a legtöbben – húszan zsellér- és munkáscsaládból származtak, 5-en a kisiparos rétegből kerültek ki, 3 diák szülei kiskereskedelemmel foglalkoztak, 6 hallgatónak az egyik szülője a közigazgatásban dolgozott, 3-an pedig tanítói/tanári családból származtak. Csupán egy diák került ki a felsőbb polgári réteghez tartozó ügyvédi családból. A Tanítóképző ilyen mintázatú társadalmi rétegződése az elkövetkező periódusban – egészen 1918-ig – nem sokat változott.

A hallgatók nemzetiségi összetételénél a kezdeti időszakban feltűnően nagy volt a magyar anyanyelvű zsidóknak a száma, s ez az arány majd csak a női kereskedelmi iskolák megnyitásával, az 1890-es években mutatott csökkenést. A magyar anyanyelvűek mellett az intézménynek egyébként 4-5 szerb, illetve német, egy-egy román és szlovák nemzetiségű tanulója volt. A horvát/bunyevác hallgatók számát az akkori erőteljes asszimilációs tendenciák miatt nem lehet pontosan kimutatni (Pálinkás: kézirat, 13–14).

Az intézmény megnyitásakor a diákok többsége Szabadkáról és környékéről, illetve az egykori Bács-Bodrog vármegyéből származott, idővel azonban a Monarchia egész területéről érkeztek ide diákok.

Oktatásuk költségeit az állam és a szülők közösen állták. A tanulmányi eredménytől függően azonban számos kedvezményt lehetett elérni, míg a bizonyíthatóan a legalsóbb társadalmi osztályból kikerült hallgatókat nem kötelezték a tandíj megfizetésére.

A Tanítóképző az első tíz évben, vagyis 1881-ig az 1869-ben meghozott általános tanterv alapján működött, majd ezt követően – egészen a Monarchia 1918-as felbomlásáig, négyéves képzési formában folyt az oktatás. Az oktatási cél alapvetően arra irányult, hogy az ott tanulókból az állam számára fontos és használható jól képzett tanítókat képezzen, akik az élet számos területén rendelkeztek általános műveltséggel.

Ezt támasztja alá a tanterv és az óraszám is. Az első osztályban a következő tárgyak voltak: hittan (heti 1 óra), illemtan (heti 2 óra), magyar nyelv és irodalom (heti 4 óra), német nyelv (heti 2 óra), mennyiségtan (heti 3 óra), földrajz (heti 2 óra), történelem (heti 3 óra), természetrajz (heti 2 óra), rajz (heti 3 óra), szépírás (heti 1 óra), ének-zene (heti 4 óra), kézimunka (heti 3 óra), testgyakorlás (heti 2 óra).

A másodév tárgyai a következők voltak: hittan (heti 1 óra), magyar nyelv és irodalom (heti 3 óra), német nyelv (heti 3 óra), mennyiségtan (heti 2 óra), méréstan (heti 1 óra), földrajz (heti 2 óra), természetrajz (heti 2 óra), rajz (heti 1 óra) szépírás (heti 1 óra), ének-zene (heti 4 óra), kézimunka (heti 1 óra), testgyakorlás (heti 1 óra).

Harmadévben: hittan (heti 1 óra), neveléstan (heti 2 óra), magyar nyelv (heti 2 óra), német nyelv (heti 2 óra), mennyiségtan (heti 2 óra), méréstan (heti 1 óra), történelem (heti 3 óra), természettan (heti 1 óra), vegytan és ásványtan (heti 2 óra), természetrajz (heti 1 óra), rajz (heti 2 óra), ének-zene (heti 4 óra), kézimunka (heti 2 óra), testgyakorlás (heti 2 óra).

Végezetül a negyedik évben: hittan (heti 1 óra), neveléstörténet (heti 2 óra), magyar nyelv (heti 2 óra), német nyelv (heti 2 óra), mennyiségtan (heti 2 óra), méréstan (heti 1 óra), történelem (heti 3 óra), alkotmánytan (heti 1 óra), természettan (heti 1 óra), szerves vegyészet (heti 1 óra), háztartás-gazdaságtan (heti 2 óra), rajz (heti 2 óra), ének-zene (heti 2 óra), kézimunka (heti 2 óra), testgyakorlás (heti 1 óra). (A szabadkai Magyar királyi állami tanítóképző intézet Értesítője 1903, Tanterv és óraszám.)

A szabadkai Tanítóképzőben az elméleti képzés mellett nagy hangsúlyt fektettek a gyakorlati készségek fejlesztésére. A másodéves hallgatók számára az intézmény gyakorlati termeiben kötelező volt az óralátogatás, míg a harmad- és negyedéves diákok meghatározott programok mellett maguk is tartottak gyakorlati órákat. Idővel ez a rendszer is kiteljesedett, s a Tanítóképző hallgatói a városban lévő iskolákba jártak gyakorlati órákra, ahol előbb csak az óralátogatás, majd később a gyakorlati órák megtartása volt a kötelezettségük.

Az 1904/1905-ös tanévtől kezdve egyre jobban előtérbe került a módszertan elsajátítása és gyakorlati alkalmazása. Ennek tudható be, hogy az 1906/1907-es évben a negyedéves tanulók már 558 gyakorlati órát tartottak meg (Pálinkás: kézirat, 16).

Az elméleti és gyakorlati órák mellett az intézmény a hallgatók számára számos, a kötelező oktatáson túl megvalósuló képzési formát is biztosított, ahol a korabeli viszonyoknak megfelelően természetszerűleg az olyan női készségek fejlesztése került előtérbe, mint például a háztartás vezetése, a kézimunka vagy a gimnasztika. Ezeket a továbbképzéseket egyébként maga az állam is támogatta, s az Oktatási Minisztérium engedélyezte olyan külön diplomák kiállítását és kiadását, amely az itt elsajátított ismereteket igazolta.

A tanulás megkönnyítését, valamint az általános műveltség emelését szolgálta a Tanítóképző 1901-ben megalapított könyvtára, illetve zeneterme is, amelyben öt zongora állt.

Az intézményen belül külön diákszakkör is működött, ahol a hallgatók irodalommal, történelemmel, pedagógiával, metodikával foglalkoztak. A diákszakkör egyben számos színdarabot is sikeresen előadott. (A szabadkai Magyar királyi állami tanítóképző intézet Értesítője 1903, Az ifjúsági önképzőkör 1903–904 évi működése.)

1898-ban a Tanítóképző a mai Harambašić utca sarkán lévő új épületébe költözött. Az épület az akkori idők legmodernebb pedagógiai és funkcionalitásbeli szempontjai alapján került megtervezésre, ami egyben lehetőséget biztosított arra is, hogy 1903-tól a már végzett tanítók szakmai továbbképzését szintén ebben az intézményben valósítsák meg.

Az 1914-ben kitört világháború kényszerűsége miatt a Tanítóképző épületét a hadsereg vette birtokába, ott katonai kórházat alakítottak ki, így maga az intézmény a háború alatt nem tudott az épületben működni (Pálinkás: kézirat, 18).

Az 1918/1920-ban bekövetkezett impériumváltás a szabadkai tanítóképzés történetében pedig már egy új korszak kezdetét jelentette.

IRODALOM
Palinkaš, Jožef (1965): Iz prošlosti Učiteljske škole 1778–1965 (kézirat)

 

Íratkozzon fel
Hírlevelünkre